Az alábbi írás a Pest Megyei Hírlap 1988. május 19-i számában jelent meg:"Unokáink is mesélni fogják címmel, február első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vállalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kapcsolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres emberhez kötődő, meseszerű mendemondákat - olyanokat, amelyeket jó lenne közkinccsé tenni, megmenteni az utókornak.
Örökre elmerült
A Piócás tó helyén valamikor kastély állt. Ebben egy gazdag úr lakott, egyetlen leányával. Kiszolgálta őket sok sok cseléd és szolga. Egy napon a leány kint játszott a kertben. Odalépett hozzá a környék tündére szegény leánynak öltözve, és alamizsnáért könyörgött. A kisasszony szívtelenül elkergette:
— Menj innen! Nem adok semmit, te csúnya pióca!
A tündér megharagudott. Fölemelte a kezét, és abban a pillanatban a kastélyból tó lett. Az úr és a leánya pedig a sok cseléddel egyetemben mind piócává változott. Évek múlásával a tó kiapadt, a piócák elpusztultak. A tó helyének és környékének a neve azonban még ma is Piócás.
Nagyításért kattintson a képre!
A Kiss Mihály-tó nevét egy Kiss Mihály nevű emberről kapta, aki egyszer a lovát úsztatta abban a tóban, amelyiknek a közepére senki sem mert menni. Vagy mély kút lehetett a víz alatt — vagy valami különös véletlen folytán ott tanyáztak a szellemek? Annyi bizonyos, hogy onnét élve ember még ki nem jött. Kiss Mihály egyre beljebb úsztatott, és csak nevetett, amikor a part felől egy-egy figyelmeztető kiáltást hallott. Aztán örvény keletkezett a tó közepén, és a lovas lovával együtt örökre elmerült.
A Lengenádasdűlőnek sokáig nem volt neve, mivel kevesen laktak arra. Csak a szél fújdogálta halkan s lengette éjjel-nappal a titokzatosan suhogó hajlékony nádszálakat. Holdvilágos éjszakákon sokan még szellemeket is láttak lengedezni a nádszálak között. Ezért nevezték el a dűlőt Lengenádasnak.
A Hegyeshalom nevű domb nem akárhogy keletkezett. Még Árpád apánk idejében, mikor a honfoglaló magyarok Abony nagy, puszta, sík határához értek, hogy a vidéken jól körültekinthessenek, egy kis dombot hordtak össze. Nem lapátolták, nem szekéren hozták a földet, hanem a süvegükben. A történetet talán elfelejtették volna az emberek, ha a domb nem állna még ma is ott, a nagy síkság közepén.
Olyan is előfordult Bolháspusztán, illetve Balhás-pusztán réges-régen, hogy egy ember bolhákat tenyésztett. Enni is adott nekik bőven. Egyszer azortban megfeledkezett róluk. A bolhák egy darabig éheztek, aztán megharagudtak a gazdájukra, és jól megcsipkedték. Erre a gazda is meg- diihödött. Fogta a kaszát és mind lekaszálta őket. Az elpusztult bolhák a földön maradtak, helyüket sziksó lepte be. A sóval tarkított füves térségnek így lett később Balhás-puszta a neve.
Az egyik dűlő elején dombszerű emelkedés található. A hagyomány szerint valamikor régen ott a domb alatt, a betyárok építettek maguknak több kijárató föld alatti istállót. Ha üldözték őket, oda menekültek. Váltott lovakkal onnan iramodtak tovább. A pandúrok sosem tudták elfogni őket. Erről a halomról kapta a dűlő a Fekete halom nevet.
A Tatárhányásdűlő nevében a környéken is pusztító tatárok emlékét őrzi. Homokbuckáit a tatárok hordták össze, amikor éppen i'tt telepedtek le, és az összehordott dombokra építették vezéreik sátrait.
A Kospartdűlő helyén régen birkanyáj legelészett. Egyszer egy forró nyáron mind kevesebb lett a fű, kiszáradtak a tócsák, nádasok. Éheztek a birkák, kosok, bárányok. Hiába hajtották föl őket a pásztorok még a tilosnak kikiáltott partra is, ott sem találtak ennivalót. Mikor már jártányi erejük is alig volt az állatoknak, egy hajnalon arra ébredtek az emberek, hogy magas, zöld fű borítja a partot és valóságos aranypénzek csillognak a fűszálak között. Az egész nyáj nekilódult! Rohantak a birkák, bárányok, hogy lelegeljék a füvet, a pásztorok pedig, hogy összegyűjtögessék az aranyat! De olyan sokan voltak, hogy letaposták a füvet, aztán egymást! Végül a kosok összeverekedtek, és ők is elpusztultak. — Arany helyett sokáig lehetett állatcsontokat találni a Kospartdűlőben.
A Kospartdűlő helyén régen birkanyáj legelészett. Egyszer egy forró nyáron mind kevesebb lett a fű, kiszáradtak a tócsák, nádasok. Éheztek a birkák, kosok, bárányok. Hiába hajtották föl őket a pásztorok még a tilosnak kikiáltott partra is, ott sem találtak ennivalót. Mikor már jártányi erejük is alig volt az állatoknak, egy hajnalon arra ébredtek az emberek, hogy magas, zöld fű borítja a partot és valóságos aranypénzek csillognak a fűszálak között. Az egész nyáj nekilódult! Rohantak a birkák, bárányok, hogy lelegeljék a füvet, a pásztorok pedig, hogy összegyűjtögessék az aranyat! De olyan sokan voltak, hogy letaposták a füvet, aztán egymást! Végül a kosok összeverekedtek, és ők is elpusztultak. — Arany helyett sokáig lehetett állatcsontokat találni a Kospartdűlőben.
Szellemek tanyája
A Mikelakadülö egyik dombocskáját a törökök rakták magasra, hogy alatta ássák el az egyik pasa kincseit. Csak sok-sok év múlva jöttek visz- sza néhányan, és kezdték keresni Mike lakát, a kincseket rejtő halmot. Mindenkitől kérdezgették: — Hol van? — A kincseket a föld őrzi, a Mikelaka nevét pedig egy dűlő kint a határban.
A Táborhegydűlő régen a szellemek tanyája volt, méghozzá a haragos szellemeké! Egyszer az egyik szellem dühében szélvihart támasztott, s az dombokba hordta a homokot. Igazán alkalmassá vált a hely táborozásra. De erre csak sokkal később, 1849-ben került sor. Innét nézte Perczel Mór tábornok seregével, hogyan vívja Damjanich a szolnoki csatát. Figyelte, mikor kell neki beavatkoznia. De erre nem volt szükség. Győztek nélkülük is. Perczel Mór serege elvonult, a helyet azonban még ma is Táborhegynek nevezik.
Az abonyi Kossuth tér ismeri Kossuth Lajost. Hallotta Kossuth hangját, látta, hogyan vált az emberek szívében lánggá a harcba hívó szó, s nyomában hogyan indult el száz férfi, megvédeni a hazát, a nemzetet és a szabadságot.
Bicskáztak miatta
Végül hadd zárja egy vidám történet a sort. Ez már akkor esett meg, amikor Magyarországon kezdett kimenni a divatból a fehér színű, magyar szarvasmarha. A vásárokon pedig nagy pénzért cserélt gazdát az új fajta, a svájci tarka. El is érkezett rövidesen az újszászi vásár ideje! Hajtották a gazdák teheneiket a szomszéd faluba! Csak egy ember nézegette búsan az istállójában maradt fehér borját: — Ez bizony már nem sokat ér.
Ekkor egy ötlete támadt, és már festette is barnavörös tarkára az állatot. Aztán vitte gyorsan a vásárra. Szép volt a borjú nagyon! El is kelt volna jó áron, ha hirtelen nagy eső nem kerekedik, és le nem mossa róla a festéket. Ott állt szegény állat hófehéren. Azóta hívják az abonyiakat tarkaborjús abonyiaknak. Valamikor ezért a csúfolódásért nagyon haragudtak a helybeliek, még bicskáztak is miatta. Gondolom, az idő múlása elvitte a haragot, és megszépíti ezt a történetet is."
Fehér Jánosné
tanárnő
Abony
0
