A gyermekkor felhőtlenségével és a nyár minden varázslatával együtt. Nyolc-tíz éves lehettem, amikor Édesanyám átvette a Sportcsarnok orvosi szobáját az alagsor ötben. Onnantól ő vigyázott a sportolók egészségére. Amint az Apáczaiban véget ért a suli, már rohantam ki hozzá. Gyorsan megcsináltam a leckém és öltöztem is át sportosba, hogy sorra látogathassam a Sportcsarnok és a Jégszínház edzőtermeit. Egy gyermek nem is kívánhat szebbet magának, mint sportolók között tölteni élete meghatározó éveit.
Kelen Gézával, az igazgató fiával szinte folyamatos mozgásban voltunk. Ha épp nem volt edzés a nagyteremben, gyorsan kértünk egy labdát és kosárra dobtunk. Abban a teremben, ahová órákkal később már több száz ember zsúfolódott be, hogy láthassa a honi kosárlabda akkori El Clásicóját, a MAFC-Bp. Honvéd derbit, Gabányival, Kangyallal, Bannával és Gellérrel. Mi Gézával természetesen a MAFC-nak szurkoltunk. De ha nem volt szabad a nagyterem, akkor sem estünk kétségbe, irány az asztaliteniszezők alagsori birodalma, ahol, ha volt szabad asztal és Volper Laci bácsi megengedte, ütögethettünk Gézával a vadonatúj Dunlop vagy Stiga asztalok egyikén, szoftos ütővel, Barna labdával. Melyik kortársunk tehette ezt meg akkor?! Nem messze tőlünk Jónyer Pista, Klampár Tibi, Gergely Gabi és Faházi „Janika” űzte ugyanezt a sportágat, csak egy kicsit magasabb szinten és sokkal-sokkal nagyobb tempóban, bár akkor ez minket egyáltalán nem zavart…
Amikor nem volt játszótársam, előszeretettel látogattam a különböző edzéseket. Ehhez tudni kell, hogy akkortájt a „spori” volt a magyar sport központi fellegvára, A Sportcsarnok. De nagyon szerettem a Jégszínházat is, amely mindössze ötven méterre volt innen. Az emeleten edzettek a tornászok, a földszinten balra volt az ökölvívók, jobbra a birkózók terme. Ilyenkor beálltam az ajtó mellé és csak némán bámultam, mit tudnak az igazán nagyok és alig vártam, hogy egy versenyen is megcsodálhassam őket, amit természetesen a Sportcsarnokban rendeznek majd. Most már tudom, ezeken az edzéseken lettem a sport szerelmese, visszavonhatatlanul.
Emlékszem, mindegyik teremnek volt egy sajátságos szaga. A tormászoknál a magnézia-por illata, a bunyósoknál a bőr szalmazsákok átható szaga, míg a birkózóknál a fanyar izzadság uralta a légteret. (Ez utóbbi azóta is változatlan…) Mégis ez vonzott a leginkább. Itt láthattam igazi gladiátorokat az apróbb izomemberektől egészen a sportág óriásáig, Kozma „Piciig”. Itt mindig történt valami, ez tetszett talán a legjobban. A birkózók egy pillanatra sem álltak meg edzés közben, szemben mondjuk a tornászokkal vagy a súlyemelőkkel, akik akár hosszú perceket is elpiszmogtak a magézia-poros zöld láda mellett, koncentrálva a soron következő gyakorlatra. Edzői vezényszavak röpködtek, emberek úsztak a levegőben, játszi könnyedséggel teremtették a szőnyegre a mázsás bőrbevonatú bábúkat. Hát persze, hogy tetszett ez egy nyolc-tíz éves gyereknek.
Itt ismertem meg az akkor már olimpiai és világbajnok Varga Jánost.
Hogy pontos legyek, nem is az edzőteremben figyeltem fel rá először, hanem a Jégszínház parkolójában. Kocsit mosott egy szál nadrágban. Ott csillogott-villogott egy gyönyörű piros színű NSU, egy irígyelt nyugati autó, amihez akkor csak a legjobbak juthattak hozzá, azért valami nagy-nagy dolgot kellett tenni. Gézával közelebb merészkedtünk, mert látni szerettük volna belülről is ezt az álomjárgányt. Csókolommal köszöntünk, mire az autót csutakoló, fekete hajú, jellegzetesen szúrós tekintetű, mokány – nekünk még – bácsi nézett vissza ránk. Akkor vettük csak észre, micsoda izomzata van, a felsőteste tökéletesen kidolgozva, vastag nyakizom és persze a birkózóknál elmaradhatatlan „karfiolfül”. Ez utóbbi különösen tetszett nekünk, mert arról árulkodott, viselője igazán bátor, ellenállhatatlan ember. És akkor ez a szúrós tekintetű bajnok egyszer csak megkérdezte: be akartok ülni? Persze hogy beültünk és néhány percig úgy érezhettük, mintha a miénk volna a tűzpiros csoda.
Nem sokkal ezután nemzetközi birkózó versenyt rendeztek a Sportcsarnokban, természetesen ott ültünk mi is Gézával a lelátón. Alig vártuk, hogy az NSU-s ember is szőnyegre lépjen. Kisvártatva szólították a Bp. Honvéd olimpiai és világbajnokát. Piros birkózómezben, vadonatúj fehér adidas cipőben nem csupán elegáns volt, félelmetes is egyszerre. Ellenfele megpróbált fogást találni újdonsült kedvencünkön, teljesen reménytelenül. Aztán a következő pillanatban egy nagy puffanást hallottunk és a zöldben lévő ellenfél máris a két vállán feküdt, majd a bíró a magasba emelte Varga karját. A mérkőzés végén rohantunk le az alagsori öltözőfolyosóra, hogy kezet rázhassunk Varga Jánossal. Megveregette a vállunkat és csak annyit mondott: köszönöm, srácok és valahogy a tekintete sem tűnt már annyira szúrósnak…
Mindez több mint fél évszázada történt.
Alig múlt el karácsony és mint derült égből a villámcsapás jött a hír, elhunyt az abonyi születésű Varga János, Jani bácsi, mert akik ismerték csak így szólították őt.
Ahogy teltek az évek a bizalmába fogadott és megengedte, hogy tegezzem, amely számomra ma is hatalmas megtiszteltetés. Sokszor beszélgettünk a sportágról, egy-egy mérkőzésről, mert szinte minden jelentősebb birkózással kapcsolatos eseményen ott volt, ha tehette és az egészsége nem szólt közbe.
Ismét csak egy néhány éve történt találkozásunk jut az eszembe róla, ami a kettes villamoson történt. Jani bácsi és Gabi, a felesége már fent ültek, amikor másodmagammal épphogy csak felpréselődtünk. Szívélyesen üdvözöltük egymást és büszkén mutattam be a páromnak Jani bácsit. Közben arra gondoltam, oda kellene rohanni a villamosvezetőhöz, elragadni a mikrofonját és beleüvölteni teli torokból: tudjátok, kivel utazhattok együtt? Mexikóváros olimpiai bajnokával, a kétszeres világ- és kétszeres Európa-bajnok, a Nemzet Sportolója cím büszke tulajdonosával, a legyőzhetetlen Varga Jánossal!
De erről már végérvényesen lekéstem.
Eljött a csend ideje.
A csodálatos mérkőzések, az utolérhetetlen bajnoki címek, az a sok-sok érem és a velük kapcsolatos történetek már csak egy emlékkönyv lezárt fejezeteiben élnek tovább. Ugyanúgy, mint az a piros NSU. Egy emlékkönyv oldalain.
Aranybetűkkel írva.