Beszédet mondott Jandácsik Pál, az Abonyi Lajos Művelődési Ház munkatársa. Csúti Gyula az abonyi amatőr színjátszás vezéregyénisége, akinek nagyon sokat köszönhetnek a mai színjátszók is. A megemlékezést követően Györe Pál sírjánál is virágot helyeztek el a jelenlévők, és nagy tisztelettel adóztak Pali bácsi, az Abonyi Lajos Falumúzeum alapítójának emléke előtt.
Az alábbiakban Jandácsik Pál megemlékező beszéde olvasható:
Kedves Egybegyűltek, Emlékezők, Színjátszós Kollégák!
Azért gyűltünk össze, hogy halálának tizedik évfordulóján megemlékezzünk Abony színjátszásának egyik kimagasló személyiségéről, aki pályafutásával, a közösségért tett önzetlen szolgálatával beírta magát a város kulturális történetébe.
Az abonyi amatőr színjátszás históriája már az 1800-as években kezdetét vette a Pártütők című darabbal. Ez a kezdeményezés kisebb-nagyobb szünetekkel, de még mindig töretlenül tart a műkedvelő lakosok miatt. A legfőbb állomásairól hosszan lehetne mesélni. Egy biztos, Csúti Gyula azon személyek egyike volt, aki oroszlánrészt vállalt abban, hogy a múlt évszázadban szendergő színjátszást felébressze a kétezres évek elején. Hiszen a színpad, a színház szeretete volt életének legfontosabb mozgatórugója. Abonyban párhuzamosan több színjátszókör is működött, illetve működik jelenleg is, amelyekben folyamatosan részt vállalt. Színjátszós pályája kezdetén egyik próbáról járt a másikra. Számos darabban játszott bonvivánként vagy táncos komikusként, a teljesség igénye nélkül a Gyurkovics lányokban, Az aranyemberben, a Beszterce ostromában, a Háry Jánosban, A csárdáskirálynőben, A bástyasétány 77-ben, A leszállás Párizsban, az Egérfogóban, Az obsitosban, A különös vendégszobában, A névtelen asszonyban, A nyitott ablakban. Rendezőként vállalt szerepet a kétezres évektől, hogy felelevenítse azokat az abonyi operetteket, vígjátékokat, amelyek egykoron nagy sikert arattak. Szerette volna, hogy az új generáció is megismerhesse Novotni közlegény, Harrison vagy Szilvia történetét. Ekkor már a színpadi játéktól visszavonult. Legutolsó alakítása apró jutalomjáték volt a 2007-es Mágnás Miskában. A cigányként egy fergeteges, a darabban is önálló betétműsort, egyfajta stand-up comedyt adott elő.
Rendezőként, mint ahogy én is megismertem őt, a célja az volt, hogy kineveljen egy új színjátszós generációt és színházkedvelő nemzedéket. Ezt maradéktalanul megtette. Jómagam is általa kerültem be a város kulturális életébe bíztatásának köszönhetően. Nagyon sokat adott, vele együtt maga a színjátszás is, hiszen általa új élményeket, tapasztalatokat szerezhettem, fantasztikus embereket ismerhettem meg, akik a mai napig a barátaim. Hiszen Gyula bácsi több volt, mint rendező. Viccesen „a górénak” becéztük, a Bihari János Alapfokú Művészeti Iskola Bihari Színkörének rendezőjeként az amatőr színjátszás igazi motorja volt.
Nem csupán a színpad hozta lázba. Festett is. Nem egy darab plakátját maga tervezte meg. Ez a hobbi is tanúsítja, mennyire nyitott és érzékeny ember volt, aki nem csak a szépre vágyott, hanem meg is teremtette azt.
Egyik legnagyobb álma A csárdáskirálynő színpadra vitele volt. A Sportcsarnokos, nagyszabású, több órás darabóriás megrendezésében majd’ 100 ember vett részt 2010-ben.
Mikor beteljesült ez a vágya, ugyan hivatalosan letette a rendezői lantot, de még utána is segített minket az ötleteivel, gondolataival. A valódi hagyatéka, hogy egyfajta folytonosságot hozott az abonyi amatőr színjátszás életébe. Figyelemmel kísérte a Nagyabonyi Színkör tevékenységét, és ugyan a Bihari Színkörből megalakuló Bihari Ifjúsági Stúdiót, majd az ebből létrejövő FALKÁT nem látta már, közvetett hatása a mai napig tetten érhető. Jómagam is játszottam a keze alatt, de a háttérben figyelte az akkor még általános iskolás jelenlegi FALKÁSOKAT is, akik Debreczeni-Bakos Melinda rendezésében próbálták A dzsungel könyvét és az Olivért!.Ők talán nem emlékeznek arra az öregúrra, aki hátul a védjegyévé vált baseball sapkában figyelte őket. De én igen. Az a folytonosság, amely végigkísérte az abonyi amatőr színjátszást, amely során színjátszóból rendező lett, amatőr művészből hivatásos színházi szakember, többek között Csúti Gyula személyének köszönhető. Érdekes belegondolni, hogy vajon ha ő nem gondolta volna újra a színjátszást a településen a 2000-es évek elején, vajon ennyire erős lett-e volna a mai amatőr előadói és művészeti tevékenység. Ezt a hivatást választották-e volna azok a fiatalok, akik ma színházakban dolgoznak a háttérben is.
Csúti Gyula bácsi életművét az Abony Közművelődéséért Díj koronázta meg, amelynek emlékplakettjét először ő vehette át a Magyar Kultúra Napján rendezett ünnepségen az Önkormányzat dísztermében 2013-ban.
Szomorú tény, hogy ezt az elismerést nem tudta igazán kiélvezni. Két héttel később tragikus hirtelenséggel hunyt el. Nem láttuk betegnek. Nyolcanhárom évesen is derűsen tervezte a jövőt. Szerette volna az abonyi színpadon látni a Marica grófnőt. Sajnos az akkor készülő Oliver! című darabot már nem érte meg, ahogyan az új művelődési ház kész épületét sem, amire annyira vágyott.
Gyula bácsi már az égi színjátszók társulatát erősíti. Bár elment, mégis velünk maradt. Munkája, szelleme ma is átjárja az abonyi színjátszást. Hiszen maga az élet is csak egy nagy színház, amiben mindannyian szereplők vagyunk, álarcot viselünk, csak néha tudni kell levetni azt.
József Attila gondolataival szeretném zárni megemlékezésemet.
„Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.”