A szovjet hadifogságba esett magyar áldozatok nevei az utóbbi időszakban egyre inkább foglalkoztatják a történészeket és a kutatókat. Ezt bizonyítja Magyar Nemzeti Levéltár, Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Uniós Projektek Igazgatóságának online is elérhető, 2020-ban nyilvánosságra hozott adatbázisa, amely százezrek névkartonját tartalmazza.
Magyarország már 1919-es Tanácsköztársaság 133 napjában megtapasztalta a rezsim szörnyűségeit, így az idősebb generációnak nem voltak illúziói afelől, hogy mire számíthatnak a második világháború befejező szakaszában a „felszabadítóiktól”. Az ország szovjet megszállása viszont minden aggodalmat és félelmet felülmúló volt. A mai napig bele sem gondolunk abba, hogy a konkrét háborús veszteségeken túl a második világégést követően is hány ezer magyart ítéltek el háborús bűnökért a szovjet katonai bíróságok; halált vagy sok évnyi kényszermunkát róva ki nekik. Ahogy 1944 kora őszén az első megszálló szovjet katona betette a lábát hazánk területére, azonnal megkezdődtek nem csupán a katonai, hanem a civil személyek begyűjtése, letartóztatása különféle koholt vádak, gyanú és feltételezések alapján – azonban megesett, hogy csak a lakosság megfélemlítése volt a cél. Ezek a büntetések a szovjet büntető-törvénykönyv paragrafusai, vádjai alapján kerültek kiszabásra, vagyis a letartóztatott magyarokat szovjet állampolgárként vonták felelősségre, mintegy „hazaárulóként” bélyegezve meg őket.
Rózsás János kilenc évig raboskodott szovjet táborban. Hazatérve nekilátott emlékiratainak naplószerű feldolgozásának, amely nyomán megszületett a „Keserű ifjúság”, „Éltető reménység” és a „Duszja nővér” című művei, illetve a Magyar Műveltség Kincsestára gondozásában 2008-ban megjelent a Gulag lexikon. Ebben a kiadványban is több abonyi szerepel. Például Szabó Sándor és Skultéty Sándor is, akiket a szovjet katonai elhárítás 1944. októberében letartóztatott, további sorsuk a könyv szerint ismeretlen – ám ők szerencsére nem kerültek gulágra, és a szabadon bocsátásukat követően hozzájárultak településünk fejlődéséhez.
Komáromi Károly a jegyzőségen közszégi irodatiszt volt, aki a Karabas, Szpasszk, Karaganda, Csurbajnur, Dzsezkazgan, Resoti, Kolomi, Tomszk, Novoszibirszk, Tajset, Kamcsatka lágerekben sínylődött. 1955-ben adták át a szovjetek amagyar igazságügyi szerveknek, majd ezt követően, néhány nap után szabadon bocsátották, mint „volt hadifoglyot.” A könyvben olvasható a visszaemlékezése: „1944. őszén a front erősen közeledett. Sok magyar katona megszökött az egységétől. Útközben elszórták a fegyvereiket. A gyerekek megtalálták, játszottak velük, és számtalan tragédiát idéztek elő. A tragédiák elkerülése végett olyan rendelkezést kaptam, hogy a községi rendőrökkel gyűjtsem össze az eldobált fegyvereket. Azokat a községháza üres fogdájában tároltuk. A kulcs nálam volt. A megszálló szovjet csapatok parancsnoka azt mondta nekem, hogy pár napig ott kell maradnom, amíg tisztázunk mindent. Több hét múltán elkezdődött a kihallgatás. Arról faggattak, hogy a begyűjtött fegyverekkel kik segítettek volna nekem a szovjet hadsereget hátba támadni. Abony után Jászberény, Hatvan következett. Derékig levetkőztetve egy asztalra kellett feküdnöm, és két szovjet katona két oldalamra állított, és korbáccsal nagyon megvert.”
Az elhurcoltak között szerepel Bárány Pál, aki egynapos fiát hagyta itt, és Szevasztopolban töltött hátom évet. Bankó József 1944 és 1955 között egy szibériai lágerben raboskodott. Őt az egykori abonyi mozi elől szólították le, ahova több fiatallal együtt indult. Batta Albert több mint fél évet töltött egysivatagi területen, asztrahanyon, ahol sós vizet itattak vele és több társával.
Bori István csendőrt huszonöt évi kényszermunkára ítélték. Végigjárta Kujbisev, Turgenyovka, Leningrád, Voronyezs és Sztálingrád lágereit. Bérczes József csendőr sorsa ismeretlen, akit 1944-ben hurcoltak el.
Hajba Dezső a levente zenekar karnagya volt. 1944 novemberében tartóztatták le. Négy kiskorú gyermekét és feleségét hátrahagyva vitték el. Elköszönni sem tudott. Egy ismeretlen táborban halt meg.
Halasi István 1945-1953 között a szibériai Bratszki lágerben volt. Fatelepen dolgoztatták. Édesanyja mindennap várta haza. Halasi János 1944-1948 között Kijevben tartózkodott, ahol egy konyhán dolgozott. Tudott levelet írni és kommunikálhatott az otthoniakkal.
Kássa László 1945-1953 között a kazahsztáni Dzsezkazgan hírhedt bányászlágereit járta meg.
Molnár Istvánt 1944-ben ugyancsak az abonyi Mozi elől vitték el. A kolimai szovjet kényszermunkatábor aranybányájában dolgozott. 1955-ben tért haza.
Nagy Alajos 1944-ben két gyermeket hagyott itthon és az állapotos feleségét. Amikor haza érkezett 1947-ben, fia nem ismerte meg. Nagy Károly földművest 1944-ben javító-nevelőtáborba vitték, további sorsa ismeretlen, ahogyan az 1944-ben elhurcolt Retkes László körjegyzőségi írnoknak is.
Tóth Ferenc lakatossegéd az odesszai börtönben, majd a Tajset lágerében töltött évek után 1953 december 3-án térhetett haza. Turai Oszkár nagyjárási tanítót 1944-ben vitték el, további sorsa ismeretlen. Varró Vilmos asztalossegéd Novoszibirszktől Tajseten át a Krasznojarszki lágerekben töltötte a munkaszolgálatos éveit 1945 és 1953 között.
A Rákosi-éra utáni időben a magyar hadifoglyok lefogyva, megtörve tértek haza családjaikhoz.
Hiába kérdezték a családtagok, hogy mi történt, merre jártak, nem beszélhetettek rabságuk éveiről, a rengeteg megpróbáltatásról, ezért állandó rettegésben éltek. Folyamatos ellenőrzés alatt tartották őket. Legtöbbször éjszaka kopogtattak be, s ellenőrizték, hogy otthon tartózkodnak-e, faggatták a családtagjaikat is. Ezek a zaklatások teljesen felőrölték az emberek idegeit. Sok ember halálát ez a stressz, vagy a Gulag-ról hazahurcolt betegség ölt meg.
A magyar történelem egyik legnehezebb korszaka ez, amely még ma is rengeteg emberben, hozzátartozójában él. Egyre többet tudunk meg a Gulag szörnyűségeiről, az eltemetett titkok felszínre kerülnek; ezekről pedig muszáj beszélni.
Az Abonyban tartandó november végi Malenkij robot megemlékezés és emlékkiállítás célja is ez – a párbeszéd és a tanítás, hogy hasonló borzalmak a jövőben ne fordulhassanak elő.
Jandácsik Pál