Április 16-án reggel egy rendhagyó történelem óra keretében a Török János Református Oktatási Központ Kinizsi Pál Gimnáziumának diákjai a Ceglédi úti botlatóköveknél emlékeztek a 80 éve történt Holokauszt áldozataira. A rendezvényen részt vett Pető Zsolt polgármester is, aki beszélt a diákoknak az abonyi zsinagógáról, melynek felújításával kapcsolatban egyeztetéseket folytat a MAZSIHISZ elnökével, Profeszor Dr. Grósz Andorral. Az épület jelenleg alapítványi tulajdonban van, a felújítás akkor képzelhető el, ha az önkormányzati tulajdonba kerül. Folyamatban van a Zsinagógával szomszédos önkormányzati tulajdonú Ungár kúria felújítása is, mely épület falára a 400 zsidó áldozat neveit vésik majd fel.
A megemlékezésen Jandácsik Pál, az Abonyi Értéktár Bizottság tagja, a Kultúra Háza munkatársa mondott beszédet, és elevenítette fel a rendhagyó óra keretében a Holokauszt történetét. Ezt tesszük most közzé:
Kedves Megjelentek, kedves Emlékezők!
Holokauszt. Ismerjük ezt a szót és a jelentését, de tudjuk, hogy miről is szól? Tanultunk róla történelemórán, láttunk róla talán filmet is. Nem is egyet. Nem is kettőt, amit vagy megkönnyeztünk, vagy nem. Mai, viszonylag komfortos életünkben el sem tudjuk képzelni, mit is jelentett a holokauszt, a történelemnek egyik legsötétebb periódusa, amely idén kereken 80 éve történt. Nyolcvan éve, 1944. április 16-án kezdődött meg a magyarországi zsidók gettóba zárása a mai Kárpátalján. Rövidesen elindultak az első vonatok a haláltáborokba, ahol közel hatszázezer magyar zsidó vált a megbélyegzés és a mérhetetlen gyűlölet ártatlan áldozatává. Nyolcvan év. Nem is egy évszázad. Azt gondoljuk ennek ellenére, hogy régen történt, nem velünk, bizonyára egy barbár korban. Egy másik világban. Holott már akkor is voltak autók, vonatok, csupa olyan modern eszköz, modern orvostudomány, amelyek elvileg azt voltak hivatottak elvégezni, hogy sokkal jobban éljünk egy élhetőbb világban. A holokauszt a modern kor emberének a gyalázata. Nem arról szólt, hogy fegyveres katonák ölték meg egymást a harctéren – amely hasonló barbárság. Arról szólt, hogy ártatlan civileket, köztük nőket és gyermekeket is, egy egész népcsoportot, illetve máshogy gondolkodó, más nézeteket valló embereket próbáltak eltörtölni modern eszközökkel, futószalagon, szervezetten. A modern ember követett el valami felfoghatatlanul barbár dolgot – mindezt egy elvileg felvilágosult világban. Olyasmit, amiről azt feltételezték egykoron, hogy nem történhet meg, mégis megtörtént. Olyasmit, amiről úgy vélekedünk, nem történhet ma már meg. De ez egészen biztos? Ez a dolga az emlékezéseknek. Embereket töröltek el, emberek váltak füstté, csupán azért, mert nem illettek bele egy ideológiai elképzelésbe.
Egyik áldozatnak sincs sírhelye, ahol a leszármazottak és a szolidaritást vállalók fejet hajthatnak emlékük előtt. Gunter Demnig német szobrászművész azért alkotta meg, és helyezte el a botlatóköveket az áldozatok utolsó szabadon választott lakhelye előtt, hogy legyen nevük és jelképes emlékhelyük. A művész Európában már 100 ezer botlatókövet rakott le, és Magyarországon is meghaladja a hétszázat a kövek száma. A botlakókövek szimbolikus jelentésűek. Azt a célt szolgálják, hogy botoljunk meg bennük, és így emlékezzünk a múlt hibáira ezen áldozatokon keresztül.
Abonyban két helyen találhatóak botlatókövet. A Ceglédi úton, Dr. Révész Géza és Dr. Révész Gézáné, illetve a Falumúzeumnál. Azonban jóval több zsidó család élt Abonyban. 80-100, család, akik közül mindössze 8-10 fő tért haza a haláltáborokból.
Az abonyi zsidóság gyakorlatilag a holokauszt áldozatává vált, ezért áll jelenleg is romosan a Zsinagóga épülete, amelynek falai a mai napig őrzik a történelem ezen szörnyűségét – hiszen abban az utcában állt a gettó. Abonyban jelenleg nincs zsidó közösség. De voltak hazatérők. Egy egykori áldozat történetét szeretném megosztani veletek.
Az akkor 83 éves Langfelder Ernőné Margit nénit 1993-ban meghívták egy történelemórára, amelynek anyaga a II. világháború idején zajlott zsidóüldözés volt. A következő történetet mesélte el:
Boltban dolgoztam. Az első férjem – aki szintén zsidó volt – munkaszolgálatos volt valahol a Keleti-Kárpátokban. Gyermekünk nem volt. A következő időben kiderült, hogy ez milyen szerencse volt. Erős, 34 éves asszony voltam. 1944 májusában az abonyi zsidókat felszólították, hogy 30 kg-os csomaggal jelentkezzenek. A Zsinagóga utca mindkét végén őrök álltak. Csak a nap bizonyos szakaszában mehettünk ki vásárolni. A házakban összezsúfolva laktak a családok. Tudtuk, hogy aligha térünk vissza az otthonainkba. Én előrelátóan az összes ékszeremet, kevés pénzt, bevarrtam a kabátom válltömésébe. Úgy gondoltam, hasznát veszem még. Mondanom se kell, hogy nem így történt. Sose láttam viszont a kabátomat.
Amikor már a környékbeli településeken is összegyűjtötték a zsidókat, többnyire öregeket, gyerekeket, asszonyokat, bevagoníroztak minket az abonyi vasútállomáson egy tehervonat marhavagonjaiba. Nyár volt, meleg, tömeg, a betegek, öregek, gyerekek sírtak, jajgattak. Egy fiatal abonyi zsidó tanítónő azt mondta: „Most megyek életem legutolsó kirándulására.” Több napig tartott az út. Az őrök között is voltak emberségesek, ők egy-egy állomáson vödrökben vizet adtak be a vagonokba. Némelyikük öntözőslaggal végiglocsolta a szerelvényt, a szűk kis ablakokon permetező vizet hálásan fogadtuk a melegben. Időközben haltak meg emberek a vagonban, őket a sarokba fektettük, mert nem vitték el a halottakat.
Este ékezett meg a vonat Auschwitzba. Egy üres mezőn állt meg. Leszállítottak bennünket és kettesével sorba állítottak. A fogadóbizottság fehérköpenyes ápolónőkből állt, persze katonák is voltak, fegyveresek, de a főnök egy rendkívül jó megjelenésű magas férfi volt. Utóbb megtudtuk, hogy ő dr. Mengele, aki a táborokban orvosi kísérleteket végzett a zsidókon. Mengele két csoportba válogatott be minket, ott a mezőn. Egyik oldalra parancsolta az erős, fiatal embereket, másikra az öregeket, gyerekeket. Az anyáktól elszedték a gyerekeiket. Azt mondták, őket autóval viszik, a táborba, mi pedig, az erősek gyalog megyünk. Ezért kell szétválogatni az embereket. A csomagjainkat is autók viszik. Nem is láttuk többet a holminkat!
Hatalmas barakkok voltak, valóságos utcákat alkottak. Középen nagy tér. Mindenütt a kerítés mentén őrtornyok, benne fegyveres katonák.
Betereltek mindenkit a fürdőbe. Le kellett vetkőzni teljesen. A hajunkat lenyírták /egészségügyi szempontból, hogy el ne tetvesedjünk/. Mindenki kapott egy darab szappant és fürödni vittek bennünket. Én az erős, valóban fürdőbe kerültem. De a gyengéket, a gyerekeket, az öregeket olyan fürdőbe vezényelték, ahol a zuhanyrózsákból nem vizet, hanem CIKLON B nevű gázt eresztettek rájuk. Keserves sikoltozás után szörnyű kínok között fulladtak meg szegények. A tábori rabok erre a feladatra beosztott csillékben tolták el a hullákat a gázkemencébe, ahol elégették őket. Minden nap sűrű, fekete füst ömlött a kemencék hatalmas kéményeiből.
Pár nap alatt összegyűlt egy vonatra való egészséges, erős ember. Fölraktak minket egy vonatra, és indultunk a leendő munkahelyünkre. Én egy fegyvergyárba kerültem dolgozni. Ott is német őreink voltak. Napi 12 órán át kellett dolgoznunk, a szállásunk zsúfolt volt. Nem tartom számon a rossz dolgokat. Elég annyi, hogy minden rokonomat elvitték otthonról. Tudtam, hogy az anyámat, a testvéreim kicsi gyerekeit gázkamrában égették el. A férjemről semmi hírt nem kaptam. Azért tudtam elviselni ezeket a hónapokat, mert egymást bíztattuk. Mi, rabok. Volt a német őreink között egy katonalány, aki mindig, amíg mi munkában voltunk, becsempészett az ágyunkba 1-1 almát. Először megköszöntük, de ő letagadta, akkor megértettük, hogy baja lett volna ebből a kis segítségből is, ha kiderül. Nagyon hálásak voltunk érte, még ha titokban is kellett tartania, hogy együtt érez velünk. Ezt csak azért mondom el, hogy tudjátok: nem minden német volt embertelen.
1945-ben, az amerikaiak szabadítottak ki bennünket. Ki gyalog, ki autóra kéredzkedve indult haza. Pesten a nemzetközi zsidószervezet /Joint/ adott támogatást, anyagit is, lelkit is. Abonyba kerülve rögtön hazamentem. A lakásnak csak a fala maradt meg. Mindent elvittek, széthordtak a házból. Újra kellett kezdenem az életet. Megtudtam, hogy minden rokonom elpusztult. A férjem is meghalt a munkaszolgálatban. Aztán megismertem a második férjemet. Ő is egyedül maradt életben: a feleségét, a két kislányát megölték Auschwitzban. Úgy gondoltuk, hogy ha mi életben maradtunk, akkor az istennek még szándékai vannak velünk. Összeházasodtunk, vittük tovább a boltot, örökbe fogadtunk egy kislányt, és úgy éltünk. Mikor már nyugdíjasok lettünk, a zsidó szervezetek kezdtek emléktúrákat szervezni Auschwitzba is. Sose akartunk oda visszamenni. Féltünk, hogy belehalunk a fájdalomba, ha ugyanazokon a köveken kell újra taposnunk. A férjemmel az a kívánságunk, hogy halálunk után hamvasszanak el minket. A rokonainkról ezt a németek döntötték el, mi így szeretnénk a gázkamrákban elégetett rokonaink sorsát vállalni.
Margit néni 86 éves korában halt meg. Utolsó kívánságát tiszteletben tartotta a nevelt lánya. Hamvai második férjével együtt az abonyi zsidótemetőben nyugszanak.
Köszönöm, hogy meghallgattatok!