A rendezvényen a doni emlékzászló tisztelgett az emlékműnél, a katolikus templom előtt az emléktűz az évek óta szokásos hagyományoknak megfelelően állított emléket a Don- kanyarban életüket vesztett katonáknak. Az emlékművet megáldotta Molnár Péter plébános úr, emlékezve az áldozatokra, koszorút helyezett el Pető Zsolt polgármester és Kókai- Dudinszky Mónika, Dr. Egedy Zsolt alpolgármesterekkel közösen. Az emlékzászlót a jelen lévők elkísérték a református templomba, ahol Gáll Károly Nt. református lelkipásztor is megemlékezett a hősökre.
Képek: Járdány Vanda
A rendezvényen megemlékező beszédet mondott Jandácsik Pál, az Abonyi Lajos Művelődési Ház, Könyvtár, Múzeumi Kiállítóhely munkatársa, az Abonyi Értéktár Bizottság tagja. Az alábbiakban ezt a beszédet olvashatják:
Tisztelt egybegyűltek, emlékezők!
A doni katasztrófa a magyar történelem egyik legsötétebb és legtragikusabb fejezete. Nagyon sokáig nem beszélhettek róla nyíltan az emberek. Az emlékezés nagyon fontos – most is, amikor a Covid-19 világjárvány miatt egy újfajta, eddig nem tapasztalt, láthatatlan ellenséggel kell megküzdenünk a mindennapokban. Fontos az emlékezés, mert a történelem, bármilyen régen és bármennyi generációt átívelve is – de lenyomatot hagy a jelenkor emberének életében, akár ez a járványhelyzet. Még a legkisebb dolgok is óriási hatást gyakorolhatnak az életünkre – ezt mondja ki a pillangóhatás elmélete. Vagyis egy pillangó egyetlen szárnycsapása tornádót idézhet elő a Föld másik oldalán. A történelem tele van pillangóhatásokkal. A láthatatlan pillangó egy-egy szárnycsapás óriási viharokat generált a magyar történelemben.
Magyarország fő célkitűzése az első világháború után a trianoni békeszerződés revíziója és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt. Ennek a reményében kötött szövetséget a náci Németországgal, majd lépett be a második világháborúba. Magyarország nem tudta fegyveres semlegességét tartani. A Szovjetunió ellen indult 1941-es júniusi német támadás decemberre kifulladt és a Wehrmacht Moszkva alatt elszenvedte az első komolyabb vereségeit. Hitler azt tervezte, hogy 1942 nyarára a Don folyót biztosítva, majd onnan kiindulva elfoglalják Sztálingrádot, illetve a bakui olajmezőket. Ennek a hadműveletnek azonban legalább 230 hadosztályt kellett volna mozgósítania, a németeknek viszont csak 178 állt a rendelkezésére. A hiányzó csapatokat a csatlós országoktól várták: Romániától, Olaszországtól, Szlovákiától és Magyarországtól. 1942 január 6-án érkezett Budapestre Ribbentrop külügyminiszter, hogy közölje a Harmadik Birodalom felkérését a fegyveres haderők részvételéről, két héttel később pedig már Wilhelm Keitel, a Wehrmacht első embere egyeztetett az offenzívával kapcsolatban a fővárosban. A magyar kormány kezét megkötötte a Háromhatalmi egyezmény. Szövetségesként nem mondhattak ellent Hitler felszólításának. Magyarország egy teljes hadsereggel és öt megszállóhadosztállyal, vagyis összesen 207 ezer katonával járult hozzá az úgynevezett Kék hadművelethez.
A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével indult meg, küszködve a németek által megígért nehézfegyveres és műszaki felszerelés hiányával. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelések hiányosságával, de mindenki gyors és könnyű hadjáratra számított, ráadásul a németek ígéretet tettek arra, hogy ezeket a haditechnikai problémákat orvosolni fogják. A szállítási nehézségek miatt azonban saját csapataikról sem tudtak megfelelően gondoskodni, és a magyar hadvezetés sem tett számottevő törekvéseket azért, hogy saját embereit ellássa. A felszereléseket nem pótolták, a téli ruhák nem érkeztek megfelelő mennyiségben.
A második magyar hadsereg július 6 és 10 között érkezett meg a Don vonalára, ahol hídfőcsatákat kellett vívniuk. Ezek miatt a magyar haderő szeptemberre 25 ezer fős veszteséget szenvedett, a győzelem pedig, már ha lehetett annak nevezni, csupán az egyik, korotojaki hídfő elfoglalását jelentette. A kimerült katonák védelemre kezdtek berendezkedni a Don partján. A védendő arcvonal, amely 200 km-nyi frontot jelentett, viszont irreális volt, még egy jobb felszereltséggel bíró hadtestnek is, ráadásul ezen a szakaszon két erős szovjet hídfő is állt. Ezzel szemben a magyar védővonal vékony volt, nélkülözve a tartalékokat és a védekezéshez szükséges megfelelő fegyvereket. A legnagyobb gyilkos, a megérkező orosz tél növelte a helyzet reménytelenségét. -30-40 fokos hideg, fagyhalál várta az idegen földön várakozó magyarokat, akik abban reménykedtek: a Sztálingrádi csata annyira leköti az ellenséges erőket, hogy nem lesznek képesek komolyabb haderőket bevetni ellenük. Ez egy újabb volt a sok, végzetes tévedés közül. A láthatatlan pillangó ismét megrebbentette a szárnyát.
Az 1942. augusztus 20-án elkezdődött Sztálingrádi ostrom eleinte a németeknek kedvezett, azonban a harcok a 90. napon megfordultak. A szovjet csapatok bekerítették és felmorzsolták a német erőket, majd megindult az előretörés, hogy minden délre eső német erőt elvágjanak. A második magyar hadsereget elérő szovjet támadás az urivi hídfőből indult el, ami halálos meglepetésként érte a fagyban elgyötört katonákat. A kérésre sem kaptak megfelelő erősítést. A német von Weichs azt gondolta, hogy ez még nem az igazi támadás. A szovjetek áttörték 10 km-es vonalon a magyar védelmet, amely eredményeként a honvédek visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Januárban a scsucsjei hídfőből is kitörtek az ellenséges alakulatok, így 17.-ére a hadsereg már felbomlóban volt. A későn feleszmélő, az ellenfelet alábecsülő németek már hiába küldtek segítséget, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, így január 18-ra a bekerített 3. hadtest kivételével már nem maradt magyar honvéd a Donnál. Ők február 1-én kaptak utasítást arra, hogy törjenek ki északnyugati irányba. A megfáradt hadtestnek ekkor már nem maradt élelmiszere, nehézfegyverzete, puskánkét mindössze 10 tölténnyel gazdálkodott. A hadtestparancsnok, gróf Stomm Marcell, aki aztán szovjet fogságba esett, feloszlatta a csapatot, és ki-ki a saját életét mentve próbált kivergődni a gyűrűből. A 10-12 ezres létszámból csak 7 ezernek sikerült ez.
Az egységek a kijevi összevonási területen jutottak haza. A veszteség hatalmas volt. A második magyar hadsereg 120 ezer embert vesztett el, ezek közül körülbelül 100 ezer a doni ütközetben halt meg, sebesült meg, vagy tűnt el. A nagy számadatok miatt nem lehetett pontosan felmérni az áldozatok számát. A mai magyar államterületre vetítve a második világháború 600 ezer áldozatot követelt, amelynek a fele a hadsereg katonáira tehető és ennek a 300 ezres számnak is majdnem a felét a második magyar hadsereg veszteségei adták.
Jány Gusztáv vezérezredes hírhedt hadparancsa fokozta a Donnál történtek keserűségét. Gyávasággal vádolta a katonákat. A szemében a második magyar hadsereg elvesztette a becsületét. A parancs felháborodást váltott ki. Horthy ennek a visszavonására utasította őt. A jelenben visszatekintve világosan látjuk, mennyire igazságtalan volt ez a vád a magyar katonákkal szemben. A vereség kijózanító volt a magyar politikai vezetőség számára. Bár a lakosság zöme már előtte is ellenezte a háborút, a doni tragédia csak megerősítette őket az értelmetlenségében. Horthy Miklós Jányt felmentette hadsereg-parancsnoki beosztásából, aki nyugállományba vonulásával nem vett többé részt a közéletben. A parancs ellenére a katonai vezető is felfigyelt arra, hogy a német felső parancsnokság a magyarokat a többi szövetséges ország katonáival együtt gyakorlatilag feláldozta.
A doni katasztrófa a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája, amely rengeteg család életét tette tönkre. Szülőket és gyermekeiket, férjeket és feleségeket szakított el egymástól. Idegen földön, a kíméletlen hidegben, a támadó erők gyűrűiben hullott a magyar vér, amely örökre a Don partjainak köveibe ivódott.
Valahogy a mai napig nincs a köztudatban az, hogy a hatalmas háborús veszteségeken túl, a második világháború végső szakaszában, sőt, még évekkel a világháború befejezése után is hány ezer embert ítéltek el ártatlanul háborús bűnökért. Közel százezer magyar sínylődött és pusztult el a gulag kényszermunkatáborokban. A szovjet katonai törvényszékek 10-25 éveket róttak ki vagy halálos ítéleteket mondtak ki. Családokat szakítottak szét, embereket nyomorítottak meg egy életre ezáltal. Így vált teljessé egy-egy személyes, emberi tragédia. Ha az említett pillangó szárnycsapását vetítjük erre ki, így történhetett meg, hogy egy elhibázott politikai döntés miatt abonyi lakosok fiatalsága veszett kárba.
Gondoljunk csak bele – mindannyian ezeknek a szárnycsapásoknak a viharában élünk, még ma is.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!