„Életének hetvennyolcadik évében, 2022 augusztus 11-én elhunyt Szikszay Györgyné. Tanára, nagymamája, anyja, barátja, kollégája, kedves ismerőse volt sokunknak. Szikszayné, született S. Tóth Margit egész életét Abonyban élte le, a munkája és a hivatása szerelmese volt. Váratlanul és gyorsan érte a halál, még fel sem ocsúdtunk belőle. Búcsúztatása szeptember másodikán volt, a sírját virágtenger borította el. A képet az unokák választották, ők így, ilyennek látták az örökké vidám, tevékeny nagymamát.”- írják a hozzátartozók
Szikszay Györgyné emlékére
Az én generációm (51) ott tart, hogy azt nézi, miként mennek el a „nagyok”. Azok, akik nekünk a zsinórmértéket húzták, akiktől annak idején tanultunk, akik meséltek nekünk, akiknek nem mertünk visszabeszélni, akik megszabták, mit lehet és mit nem, és akik azt értékelték, hogy hogyan teljesítünk.
Először csak azt vettük észre, hogy kicsit meglassultak. Aztán azt, hogy nem hallják mindig, amit mondunk nekik. Aztán az is furcsa, hogy akik egykor bennünket sürgettek, nekünk drukkoltak, belőlünk préselték ki a sikereket, már olykor maguk is segítségre szorulnak, vagy csak annyi látunk, hogy néha megállnak. Néha pedig elmennek elköszönni egy-egy rokontól, hozzátartozótól.
Egyre több a veszteségük, és ezzel kell élniük tovább, egyre fájdalmasabb a létezésük, egyre többször sajog a hátuk, de olyan süteményeket sütnek, olyan korszakról mesélnek, olyan bölcseket mondanak, amilyenekre az én korosztályom még nem képes.
Éppen ezért kellene már végre kitalálnia valakinek, hogy hogyan állítsuk meg az időt. Mert a „nagyok” elviszik a titkaikat a sírba, és azok, akik utánuk jönnek, (azaz mi) még nem vagyunk elég okosak. És azoknak, akik pedig utánunk jönnek, nagyon kellene ez a józan bölcsesség, a kétkezi tapasztalat, az analóg világ ismerete, mert a virtuális tér nem tud ölelni, nem tud szeretni és nem tud süteményt sütni sem. Bár, ki tudja…
2022 augusztus 11-én egy olyan ember hagyott itt bennünket, aki mindig is nyitott volt minden újdonságra, de a rég megszokott, napi fekete kávéját ki nem hagyta volna. Olyan ember, aki szívesen állt bele az új kihívásokba, de az új táskáját személyesen választotta ki, az egyik unokáját Bécsben személyesen látogatta meg, a lovas kocsira is személyesen ült rá, nem a világhálón utazott, és a barátságait, amelyeket évtizedek óta ápolt, nem az interneten élte meg. Olyan ember, aki annyira nagyokat tudott nevetni, akinek élénk tekintete folyton fürkészett valamit, akinek olthatatlan volt a kíváncsisága a világ dolgai iránt, és aki egészen magabiztosan tudott dönteni helyes és helytelen, jó és rossz dolgok között.
Mindig voltak kérdései, mindig volt véleménye, mindig volt nála valami finom ennivaló, mindig talált egy megóvásra méltó szép tárgyat, és mindig de mindig nyitva állt az ajtaja. Az ő háza az a Tószegi úton, amelynek a kapuja gyerekkoromban sarkig volt tárva, őszintén, arra sem emlékszem, hogy volt-e kapuja, vagy csak úgy szabadon lehetett behajtani a bejáraton szamárfogattal, pónikkal, kocsival, vagy biciklivel. A meseudvarban pávák, galambok, kutyák, szamarak, kecskék, a kertben kösöntyűk, gyümölcsök, virágok fogadták a betérőt, bárki legyen is az.
A nagynéném, a húgom keresztanyja, egy család matriarchája, az S. Tóth és a Szikszay család metszéspontjának meghatározó alakja, több ezer diák tanára, Szikszay Györgyné, Margit, Margó, Keke, az Ofő… egyszerűen elhagyta ezt a földi világunkat.
Mondhatnám, hogy nehéz volt már neki ez a világ. De hol és hogyan cipelte ő ezeket a terheket? Nem tudom, mit élt át, amikor egyik fiát egy tragikus balestben elveszítette, de azt tudom, hogy ez nem kiheverhető veszteség. Nem tudom, hogy hogyan győzte meg magát minden nap arról, hogy Gyurcsi nem fog már többet belépni az ajtón, csak azt tudom, hogy a saját anyám temetésén ott volt, és vigasztalt bennünket. Nem tudom, hogy mit élt át az utolsó órákban, de abban biztos vagyok, hogy egy percre sem engedte el a kontrollt, és eszébe sem jutott érzékeny búcsút venni. Most már együtt vannak, de bennünket itt hagytak.
Drága Keke!
Jó lenne úgy írni most, hogy mindenki nevében szólhassak. Mindenki nevében, aki valahogy kötődött hozzád, aki tanult tőled, aki hallott téged nevetni, dorgálni, fegyelmezni, dicsérni, aki érezte a közeledben azt, hogy az élet az vibrálóan izgalmas, hogy beszélgetni isteni dolog, akinek át tudtad adni azt a derűt, ami téged mindig körbevett.
Csak egy szóval tudom kifejezni a hálámat és mindannyiunk háláját: köszönöm!
Köszönöm, hogy észrevetted, ha valaki bántott bennünket, észrevetted, ha valami nem ment, és elakadtunk, köszönöm, hogy kirándulni vittél, énekeltél velünk, bíztál bennünk, hogy megtanuljuk a matekot, süteményekkel kényeztettél, hogy velünk együtt nevettél, de soha sem rajtunk, hogy megmutattad mindannyiunknak, hogy a világ színes és élhető hely.
Nem akartam ám nagy szavakat írni. De valahogy így sikerült. Ahogy pergetem vissza a képeket, mindegyik képkockán azt látom, hogy mozgásban vagy, hunyorítasz a szemeddel, egy percre sem pihensz, mindig tervezel valamit, és soha nem vagy egyedül.
Azért most Abonyt egy kicsit magára hagytad. Mint ahogy elköltöztek már előtted azok, akiknek a jelenléte pedig olyan megszokott volt a kedves utcákon, akikről azt hittük, mindig ott fogunk velük találkozni a boltban, a suli előtt, vagy valamelyik rendezvényen.
Lassan összeáll ott fent egy tanári kar, lassan összeáll ott fent az én családom egy része is, nehéz elköszönni. Miközben úgy érezzük, hogy dolgunk van itt, azt is érezzük, hogy egyre nagyobb a veszteséglistánk.
Nem tudlak már megölelni drága nagynéném, osztályfőnököm, matek tanárom. Nem is tudtam elköszönni tőled. De bármit is mondanék, üresen kongana, mert már nem hallod.
Betöltetlen az űr. Nagyon hiányzol ebből a családi és városi mozaikból.
Legyen neked könnyű föld…
S. Tóth Anikó