Kocséron a Kutyakaparó Csárdában és a mellette lévő területlen rendezte meg a helyi önkormányzat az Országos Betyártalálkozót és Kézműves vásárt. A remek rendezvényen több száz betyár, több ezer látogató vett részt. Hriagyel Csaba polgármester úr kedves invitálását elfogadva én magam is kilátogattam a rendezvényre Benedek unokámmal. Elmondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, hiszen itt kicsiknek és nagyoknak egyaránt remek programokat kínálnak. Ezúton is szeretnék gratulálni a remek rendezvényhez Kocsérnak, minden szervezőnek. Külön öröm, hogy az önkormányzat megvásárolta a legendás Kutyakaparó Csárdát, mellyel terveik is vannak. Szeretnék Kocsért bevonni az ország idegenforgalmi vérkeringésébe, melyre jó alkalom kínálkozik a Petőfi Sándor által is versében megörökített Kutyakaparó Csárdával. Fontosnak tartom, hogy térségünk rendezvényeit rendszeresen látogassuk, bemutassuk, hiszem, hogy egymással összefogva tudjuk építeni a Dél- Alföldi Régió imázsát. Köszönöm a meghívást! Jövőre is ott leszek!
Országos hírű Petőfi-emlékhely Kocsér határában a Kutyakaparó Csárda. A csárda már a XVIII. század vége felé állt, és fogadta a vendégeket, ahogy az eddig ismert legrégebbi ábrázolás, egy 1780 körüli térkép mutatja. A csárdában, a hagyomány szerint 1847-ben Petőfi is megfordult, országos csavargásai közepette, és annyira megérintette a hely mélabús, langyos pangása, hogy igen sikerült verssel biztosított a vendéglátó ipari egységnek halhatatlanságot.
KUTYAKAPARÓ
Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szölöt is
Vett be a bárkába.
A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldüléstül erötlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok ölés, hanem
Vénség miatt horpad.
Átellenben az ágy. Réges-régen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemence,
Redök gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.
Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ö csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.
De az idö a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendön
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repce-petrencének,
És melléje mindjárt szörnyü képe
Madárijesztönek.
Ö sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent.
Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivül se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.
Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az esö esett,
Mely falának kétharmad részéröl
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van telefirkálva.
Pózna végén abroncs a cégére,
Ha véle összevesz
A szellö, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végénél szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.
És amilyen maga ez a csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuckáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenül hozza.
A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.
A csárdától vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetön fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi köszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!"