Ma délelőtt a Katolikus nagytemetőben polgári szertartás szerint helyezték végső nyugalomra Mészáros István Vendéglőst.
Az alábbiakban búcsúztató beszédemet teszem közzé.
Tisztelt Gyászoló Család!
Kedves Erzsike!
Tisztelt Rokonok, Barátok, Pályatársak!
Tisztelt Gyászoló Közösség!
Nehéz szavakat találni ezen a napon.
Amikor a család megkeresett, és arra kért, hogy én búcsúztassam Mészáros Istvánt, egyszerre éreztem mély megtiszteltetést és nagy terhet.
Megtiszteltetést azért, mert egy olyan emberről szólhatok, akit egész Abony tisztelt és elismert.
És nehézséget azért, mert ma nem csupán a városunk megbecsült polgárát, nem csupán a magyar vendéglátás egyik meghatározó alakját búcsúztatom. Ma egy atyai barátomtól is búcsúzom.
Attól az embertől, akinek lehetett adni a szavára. Akinek a kézfogása mindig őszinte volt. Aki azt mondta, amit gondolt, és azt tette, amit mondott.
Attól az embertől, aki egész életében hű maradt önmagához, a családjához, a hivatásához és a városához.
Sokan állunk itt ma és nem csupán azért, mert ismertük Pistát, hanem azért, mert valamilyen módon mindannyiunk életének része volt.
Volt, aki családtagként szerette, volt, aki barátként tisztelte, volt, aki kollégaként vagy tanítványként nézett fel rá, és volt, aki egyszerűen csak vendégként találkozott vele, de még évek múltán is emlékezett rá.
Ez talán önmagában is sokat elmond egy ember életéről.
Az ember tudja, hogy az élet véges. Tudja, hogy egyszer minden földi út véget ér. Mégis, amikor elérkezik a búcsú pillanata, mindig úgy érezzük, hogy túl korán történt. Hogy még maradhatott volna. Hogy még lett volna egy beszélgetés, egy történet, egy találkozás, egy közös nevetés.
Az elmúláskor mindannyian egyformák vagyunk. Nem számít a rang. Nem számít a vagyon. Nem számítanak a címek és az elismerések.
A végén csak az marad meg, hogyan éltünk. Hogyan bántunk az emberekkel. Mit adtunk a családunknak, a közösségünknek, a világnak.
Kosztolányi Dezső sorait idézve:
"Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
Milyen igaz ez most.
Mert valóban nem volt és nem lesz még egy Mészáros István.
Mostantól már csak az emlékét őrizzük, történeteit adjuk tovább, azt a munkát folytatjuk, amit ö kezdett el. De ő maga megismételhetetlen marad.
Talán éppen ezért olyan nehéz most elbúcsúzni tőle.
Pista életútja sok szempontból példázza mindazt, amit a kitartásról, a munkáról és az emberi helytállásról gondolunk.
1950. április 24-én született Szolnokon, vasutas családban.
Olyan családban nőtt fel, ahol a munka becsülete, a fegyelem és a tisztesség természetes érték volt. Ahol nem beszéltek sokat ezekről a dolgokról, hanem megélték őket nap mint nap.
Ezeket az értékeket vitte magával egész életében.
Gyermekkorát már Abonyban töltötte, itt végezte általános iskolai tanulmányait is. Ez a város lett az otthona, és később az a közösség is, amelyhez egész életében hű maradt.
Fiatalon szakács szeretett volna lenni. Az élet azonban nem jelölt ki egyenes utat a számára.
Elsőre nem vették fel a vendéglátóipari képzésre. Sokan talán feladták volna az álmukat.
Ő nem ilyen ember volt.
Nem panaszkodott, nem keresett kifogásokat. Tette a dolgát, és ment előre a céljai felé.
Budapestre került, a Népstadion központi konyhájára szakácstanulónak. Ott tanulta meg a szakma alapjait, ott szerezte meg azt a tudást és tapasztalatot, amelyre később egész életművét építette.
Már fiatalon látszott rajta, hogy nem elégszik meg a középszerűséggel. Mindig tanulni, mindig fejlődni akart. Mindig jobb akart lenni annál, mint aki előző nap volt.
1972-ben tért haza, majd a nagykőrösi Cifra Csárdában folytatta pályáját. Ezek az évek szakmailag is meghatározóak voltak számára.
De nemcsak a hivatásáról szóltak.
Ebben az időszakban ismerte meg Szőke Erzsébetet, aki később nemcsak a felesége, hanem egész életének társa lett.
1976-ban kötöttek házasságot. Ötven éve. Egy fél évszázad közös élet. Közös örömök, közös küzdelmek, közös sikerek és közös álmok. Kevés nagyobb emberi teljesítmény van ennél.
Különös ajándéka a sorsnak, hogy néhány héttel ezelőtt még együtt élhették meg az aranylakodalmukat.
Ők akik közösen 1981-ben nagy döntést hoztak. Mertek nagyot álmodni. Kockáztattak. Hittek önmagukban és hittek egymásban.
Nekiláttak felépíteni valamit, amiről akkor még senki sem tudhatta, hogy egyszer fogalommá válik.
1982. április 19-én megnyitották a Mészáros Vendéglőt.
Azt a Parkerdő szélén álló éttermet, ami idővel az ország egyik legismertebb vendéglátóhelyévé vált.
Azt az éttermet, ahol Pista nem egyszerűen egy vendéglőt, hanem közösséget épített, találkozóhelyet teremtett.
Olyan helyet, ahová az emberek szívesen tértek vissza, hiszen a Mészáros Vendéglőnek lelke volt.
És ez a lélek maga Mészáros Pista volt.
Aki járt ott, tudja, miről beszélek. Hiszen nemcsak az ételek miatt ment oda a vendég.
- Hanem a hangulat miatt.
- A beszélgetések miatt.
- és azért, mert ott a kemence mellett mindig, mindenki otthon érezhette magát.
Pista pedig nem rejtőzött a konyha mögé. Ott volt az emberek között. Beszélgetett. Kérdezett. Viccelődött. Mesélt.
Minden vendég érezhette, hogy fontos számára.
Sokan emlékeznek ma is arra, ahogyan végig sétált az asztalok között, megállt egy-egy szóra, érdeklődve kérdezett vagy éppen elmesélt egy történetet.
Volt benne valami különleges képesség arra, hogy az emberek jól érezzék magukat a közelében.
Persze híresek lettek az ételei is. A pacalpörkölt, a csülkös babgulyás, a palócleves vagy a Palágyi módra készült májgombóc leves miatt messziről érkeztek vendégek.
Ugyanakkor akik ismerték, tudják, hogy az ételek sikerének titka nem egy leírt receptben rejlett, hanem Pista tehetségében, mozdulataiban és a szakmai tudásában volt.
Abban, hogy soha nem adott ki félmunkát a kezéből.
Abban, hogy a vendég elé csak olyat tett, amire ő maga is büszke volt.
Ez a szemlélet emelte a szakma legjobbjai közé.
Versenyeken vett részt, díjakat nyert, később pedig már zsűritagként hívták a legjelentősebb szakmai eseményekre.
Mégis ugyanaz az ember maradt. Mészáros Pista a mindig őszinte, a közvetlen, a határozott, a bajusza alatt mosolygó vendéglős.
Aki pontosan tudta, honnan indult, és ezt soha nem felejtette el. Miközben országosan ismertté vált, egyetlen pillanatra sem távolodott el Abonytól.
Sőt.
Minél többet látott a világból, annál jobban szerette a saját városát.
Számára Abony nem egyszerűen lakóhely volt. Otthon volt. Ügy volt. Közösség volt.
Sokan tettek és tesznek sokat ezért a városért, de kevesen vannak, akiknek a nevét az országban olyan természetességgel kapcsolták össze Abony nevével, mint az övét.
Ha valaki kimondta valahol az országban, hogy Abony, sokaknak azonnal a Mészáros Vendéglő jutott eszébe.
Ezzel talán többet tett városunk jó híréért, mint azt ő maga valaha is gondolta volna.
De nemcsak a vendéglő vitte Abony hírnevét szerte az országban. Pista gondolatai és tettei nyomán valósult meg többek között
- az Abonyi Pünkösdölő,
- a Kinizsi Városkapu.
Ott volt számos rendezvény, civil kezdeményezés és közösségi ügy mögött.
Sokszor csendben.
A háttérben.
Úgy, hogy arról csak kevesen tudtak.
Nem a nyilvánosságért tette, hanem mert fontos volt neki a városa. Fontosak voltak neki az itt élő emberek.
Ezért volt különösen méltó és felejthetetlen pillanat, amikor elsőként vehette át Abony Város Életműdíját.
Azt a díjat amivel a város nem kitüntette őt. Inkább megköszönte mindazt, amit kapott tőle.
És most engedjétek meg, hogy a barátról szóljak.
Arról az emberről, akit volt szerencsém közelről ismerni.
Aki mögött nem a legenda állt, hanem egy nagy szív.
Aki tudott figyelni a másik emberre.
Aki tudott örülni mások sikereinek.
Aki tudott együtt érezni mások nehézségeivel.
Hiányozni fognak a vele folytatott beszélgetések.
Hiányozni fog a humora.
Hiányozni fognak a történetei.
Hiányozni fog az a derű és életszeretet, amely mindig körülvette.
És hiányozni fog az a jóleső érzés, hogy tudtuk: Pista itt van közöttünk.
De miközben a fájdalom ma nagyon erős, mégis hálásnak kell lennünk.
- Hálásnak azért, hogy ismerhettük.
- Hálásnak azért, hogy közöttünk élt.
- Hálásnak azért, amit adott nekünk.
Mert nem minden ember hagy maga után ekkora maradandó örökséget, mint ő.
Örökséget
- A családjában.
- A fiaiban.
- Az unokájában.
- Tanítványaiban.
- A szakmában.
- A városban.
- És mindannyiunk szívében.
Kedves Pista!
Sok mindent köszönhet neked ez a város.
Köszönjük a munkádat.
Köszönjük a példádat.
Köszönjük a barátságodat.
Köszönjük azt a szeretetet, amellyel családodat, barátaidat és közösségedet körülvetted.
Köszönjük, hogy egész életedben hű maradtál ahhoz a városhoz, amelyet otthonodnak választottál.
Most búcsút veszünk tőled abban a hitben, hogy amíg lesznek emberek, akik mesélnek rólad, akik emlékeznek a nevetésedre, a vendégszeretetedre és a történeteidre, addig velünk maradsz.
Amíg áll a Városkapu.
Amíg él az Abonyi Pünkösdölő hagyománya.
Amíg kimondjuk a Mészáros Vendéglő nevét.
Addig bennünk élsz tovább.
Abony emlékezni fog rád.
Mi emlékezni fogunk rád.
Isten veled, kedves Barátom!
Nyugodj békében!
Legyen könnyű számodra az a föld, amelyet annyira szerettél.
Emlékedet tisztelettel, szeretettel és hálával őrizzük meg.
Isten veled Mészáros Pista!
Pető Zsolt polgármester
Abony, 2026. 05. 27.