A mai napon, szeptember 7-én a Városi Sportcsarnok előtti Varga István szobornál emlékeztünk meg az abonyi létesítmény névadójára halálának 12., születésének 83. évfordulóján. A megemlékezésen a családtagok, a városvezetés, az Abonyi Kézilabda Klub vezetősége, a Ceglédi Oktatási Központ Somogyi Imre Általános Iskola igazgatósága és diákjai, helyi lakosok vettek részt. Köszöntőt mondott Simon Szabina, a Kultúra Háza vezető művelődésszervezője, aki a legendás sportoló életútjának bemutatása mellett kiemelte, hogy Varga István élete példát mutat az utókor számára.
Az alábbiakban Sinmon Szabina mai beszédét tesszük közzé.
Kedves Emlékezők! Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket városunk szülöttje, a 126-szoros magyar válogatott kézilabdázó, az Abonyi Városi Sportcsarnok névadója, Varga István születésének 83. és halálának 12. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésünkön. Külön szeretettel köszöntöm városunk vezetőit, a képviselő-testület megjelent tagjait, a sportegyesületek képviselőit, a sportolókat, az egykori sporttársakat, a család tagjait, valamint mindenkit, aki ma azért jött el, hogy együtt hajtsunk fejet egy kivételes abonyi ember emléke előtt. Amikor egy sportlegendára emlékezünk, valójában nem csupán egy eredményes pályafutás előtt tisztelgünk. Nem csak számokat, bajnoki címeket, gólokat, mérkőzéseket idézünk fel. Egy ember életútját idézzük fel, aki megmutatta, hogy mire képes az, aki tehetségét szorgalommal, akaraterejét kitartással, sikereit pedig alázattal párosítja.
Varga István ilyen ember volt. Abonyban kezdte azt az utat, amely végül a magyar és a nemzetközi kézilabdázás legnagyobb színpadaira vezette. Már fiatalon megmutatkozott különleges tehetsége, de az önmagában még nem lett volna elegendő. A tehetség ugyanis csak lehetőség. Abból teljesítmény, abból eredmény, abból pedig példamutató életút csak akkor születik, ha mögötte ott van a munka, a fegyelem, a küzdés és a soha fel nem adott akarat. Varga István életének talán éppen ez az egyik legfontosabb üzenete számunkra. Nem adni fel. A sport ezt tanítja meg talán a legőszintébben. Megtanít arra, hogy lehetünk tehetségesek, de minden nap meg kell dolgoznunk azért, hogy jobbak legyünk. Megtanít arra, hogy lesznek vereségek, lesznek nehéz mérkőzések, lesznek pillanatok, amikor elfogy az erő, és mégis tovább kell menni. Megtanít arra, hogy a siker nem mindig az első helyet jelenti. Néha az a legnagyobb győzelem, ha egy nehéz helyzetből felállunk, újrakezdjük, és még egyszer megpróbáljuk. Varga István pályafutása ennek a küzdésnek a példája.
Szülővárosában, Abonyban kezdett kézilabdázni, majd katonai szolgálatát követően 1965-ben a Budapesti Honvéd játékosa lett. A csapattal négyszer nyert bajnoki címet, és az 1965–1966-os idényben a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjéig jutottak. Később a Debreceni Dózsában teljesedett ki pályafutása, ahol újabb bajnoki címekkel és kupagyőzelmekkel gazdagította sportágát. Hatszor lett a magyar bajnokság gólkirálya, 1975-ben pedig az év férfi kézilabdázójának választották. Kétszeres olimpikon volt.
Részt vett az 1972-es müncheni és az 1976-os montreali olimpián, a magyar válogatottal pedig világbajnokságokon is szerepelt. Teljesítményét nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is elismerték: tagja volt az Európa- és a világválogatottnak is. De talán még ezeknél a nagyszerű eredményeknél is fontosabb az, ahogyan mindezt elérte. A pályán nemcsak kivételes fizikai adottságai és gólérzékenysége tette naggyá. Hanem az a belső erő, az a küzdeni akarás, amely újra és újra előre vitte. Aki látta őt játszani, az nem egyszerűen egy kiváló kézilabdázót látott. Egy olyan sportembert látott, aki minden mérkőzésen jelen volt teljes szívvel, teljes erővel. Aki nem ismert félmegoldást. Aki nem adta könnyen a pályát, és aki számára a sport nem pusztán foglalkozás, hanem szenvedély, életforma és hivatás volt. Talán ezért is olyan fontos, hogy ma, 2026-ban is beszélünk róla.
Mert a sporteredmények idővel bekerülnek a történelemkönyvekbe, a rekordokat egyszer megdönthetik, a mérkőzések emlékei pedig lassan megsárguló fényképekké válhatnak. De az emberi példa megmarad. Varga István példája pedig különösen fontos lehet a mai fiatalok számára. Azoknak a gyerekeknek és fiataloknak, akik ma belépnek egy edzőterembe, felhúzzák a sportcipőt, kézbe veszik a labdát, felállnak a rajtvonalhoz, pályára lépnek, vagy éppen egyéni sportágban próbálják legyőzni saját korlátaikat. Nekik is azt üzeni az ő életútja: Lehet, hogy nem te vagy a legtehetségesebb. Lehet, hogy nem te nyered az első versenyt. Lehet, hogy egyszer vereséget szenvedsz. De ha dolgozol, ha hiszel magadban, ha képes vagy újra és újra felállni, akkor messzebbre juthatsz, mint azt valaha gondoltad volna. És talán éppen ez az, amiért Varga István emléke nemcsak a kézilabdázók öröksége. Hanem egész Abonyé. Hiszen ő is innen indult. Innen, egy vidéki városból, ahol egy fiatal fiú megszerette a sportot, és ahol először megtapasztalta, milyen érzés csapatban küzdeni, győzni, veszíteni és újrakezdeni. A sport szeretete pedig ma is él Abonyban. Városunkban ma is számos sportágban dolgoznak lelkes edzők, sportvezetők, szülők és önkéntesek azért, hogy a gyermekek megtalálják azt a közösséget és azt a mozgásformát, amely örömet ad nekik. Fiataljaink különböző sportágakban érnek el szép eredményeket, és minden egyes edzés, minden verseny, minden mérkőzés egy kicsit továbbviszi azt a hagyományt, amelyhez Varga István is hozzátartozott. Különösen fontos ez a kézilabdában. Az a sportág, amelyben ő egykor országos és nemzetközi szinten is maradandót alkotott, ma is ott van az abonyi fiatalok életében. A Varga István nevét viselő sportcsarnok pedig nem csupán egy épület. Emlékeztető. Emlékeztet arra, hogy egy abonyi fiú innen indulva eljuthat a világ élvonalába. Emlékeztet arra, hogy a tehetség mögött mindig ott kell lennie a munkának. Emlékeztet arra, hogy a sport nemcsak izmokat és teljesítményt épít, hanem jellemet is. És emlékeztet arra is, hogy egy közösség akkor őrzi igazán a példaképeit, ha nemcsak emlékezik rájuk, hanem továbbadja azt, amit az életük üzen. Varga István pályafutása után sem szakadt el a sporttól. Edzőként, sportvezetőként és a kézilabdázás elkötelezettjeként továbbra is szolgálta azt a világot, amely egész életében meghatározta őt. Elismerései közül kiemelkedik a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, valamint a Debrecen városa által adományozott Hajós Alfréd-díj.
Élete utolsó évei azonban már nem a sportpályán, hanem egy másfajta küzdőtéren teltek. A betegséggel is ugyanazzal az akarattal nézett szembe, amely egész pályafutását jellemezte. Három évvel meghosszabbította életét – mintha még ekkor sem lett volna hajlandó feladni a küzdelmet. 2014. december 6-án azonban végleg eltávozott közülünk. De vannak emberek, akiknek a halála nem jelenti a történet végét. Mert tovább élnek azokban, akik ismerték őket. Tovább élnek azokban, akik együtt játszottak velük. Tovább élnek családjuk emlékeiben. És tovább élnek egy közösségben, amely büszkén őrzi a nevüket. Varga István neve pedig ma is itt van velünk. Ott van a sportcsarnok falán és a város emlékezetében. Ott van ezen a szobron, amelyet 2023-ban állítottunk szülővárosában, és amely előtt ma is megállhatunk. És ott van minden alkalommal, amikor egy fiatal sportoló belép a Varga István Városi Sportcsarnokba. Hajtsunk fejet tehát ma egy kivételes sportember, egy nagyszerű abonyi ember és egy példakép emléke előtt. Varga István emléke legyen áldott, öröksége pedig éljen tovább minden abonyi sportolóban, minden fiatalban, aki ma még csak az első lépéseit teszi meg a sport világában, és minden emberben, aki hisz abban, hogy kitartással és akarattal képes lehet túlszárnyalni önmagát. Köszönöm, hogy együtt emlékezünk.